Bemutatkozás

Szisztok, David Moulding vagyok, egy átlagos tizenhat éves fiú, azaz nem. Az átlagostól messze járok, ugyanis engem a környezetemben szinte mindenki utál. Nem viccelek, mindenki, főleg azért, mert énekes akarok lenni, és hát... Nem vagyok egy született tehetség. De nagyon sokat gyakorlok, és már merek embereknek énekelni. Másrészt NAGY directioner vagyok, nem, teljesen heteroszexuális vagyok, legalábbis én úgy tudom, de lehet hogy nem, de még nem próbáltam, szóval maradok a heteroszexuális megnevezésnél. Szóval az emberek nagyon nem szeretik, ha a közelükben vagyok. Twitteren meg mindenhol próbáltam barátokat szerezni, de valamiért mindenki elutasító velem, nem értem. Az egyetlen előnyöm, hogy néhány lánnynak tetszem, ezért volt néhány barátom eddig, akik mind lányok voltak. De egy idő után mindegyik többet akart. A fiúk vagy azért, mert nem voltam olyan atomszuperférfias mint ők, vagy azért mert jobban tetszettem a lányoknak kiutáltak maguk közül. Kettessel úsztam meg minden évet. Az egyetlen jó tulajdonságom az volt, és még mindig az, hogy jól beszélek angolul, és baromi keményen dolgozok. Van már egész sok pénzem, lassan elég arra, hogy kimenjek Angliába. De még kell pénz, és a szüleim nem adnak soha. Na ez megér megint egy külön misét. A szüleim. "Anyám" aki a mostoha anyám mindent megtenne, hogy eltegyen láb alól, de nem teheti, mert börtönbe kerülne. Apám pedig hogy is szokta mondani? " Egy alávaló, senkiházi, semmirenemjó buzeráns korcsgyökér " vagyok. Igen, tudom, éljen aliberalizmus, és a szép magyar beszéd, de lehet, hogy igaza van. Nincs számomra senki, akivel beszélhetnék. Ezért a bal kezemen egy furcsa nagy heg van. Amikor egyedül voltam, körzővel belekarcoltam mindig azt a szót, aminek a jelentése éppen a problémámat okozta. Amikor apám meglátta csak annyit mondott, hogy legközelebb szóljak, ha ilyet csinálok, hogy megsózhassa. Nos, igen ez az én életem. Senkinek nem hiányoznék, de gyáva vagyok megölni magamat. Így csak csendben éneklek, miközben kezelem a sebemet, amit mindig magamon ejtek. És aztán csak ülök, és bámulom a falat. A könnyeimmel festek meg egy papírt, amire dalszöveget próbálok írni, mindig csak a csalódásaimat írom le. Volt már vidám pillanat az életemben nem egy, de azt távoli "barátok" okozták, akik éppenhogy tudják, hogy létezek. Igen, Twitteren követ mind az öt fiú, és ez volt életem legboldogabb napja. Így a sok telesírt lap között akad egy darab, de csak egy, amit örömkönnyek díszítenek, és amin nincs más, csak egy egyszerű szó: "Thanks" talán ez a nap volt, ami megmentett mindentől eddig. De akkor sem értem, miért vagyok itt tartva, vagyis akkor még nem tudtam, hogy miért, de ma már tudom, és hálás vagyok mindenért mindenkinek....

IT'S THE STORY OF ME AND MY SCARS

EZ A TÖRTÉNET RÓLAM ÉS A SEBEIMRŐL SZÓL